Nem mostanában volt, de Abaligeten egy pár korty pálinka erejéig arról beszélgettünk Bornemissza Ádámmal, pontosabban lényegében ő beszélt, hogy a blueszenésznek azért jó (igen, ez egy oximoron, a blueszenész ideájában hordozza azt, hogy neki nem jó), mert ha vidám vagy, tudsz bluest játszani, mert a vidámságot el tudod úgy adni a szomorú dalokban, mint a puszta zene élvezetét, ha meg szomorú, akkor eleve mennyire őszintén lehet bluest játszani. Igaz ez úgy is, hogy rengeteg vidám hangvételű blues nóta is van. Viszont a vidám ruhába bújt zenebohóc, akinek (jó) hangulatot és bulit kell csinálnia, esetleg nevettetnie, annak nehéz, mert ha szomorú, akkor sosem lesz hiteles, akármennyire profin elő tudja adni az elérhetetlen magasságokba nyúló mekkorakirályság dolgot.
Egy egész koncerten át gondolkoztam két dologról. Ez volt az egyik, kiegészítve azzal, hogy én ráadásul nem is tudom profin előadni, hogy nevetek. A másik az az volt, hogy a kenderkötél lényegében egy bitang nagy spangli.
